MÁSODIK FEJEZET - Nem emberi lények

  2009.07.12. 01:05

 

Már az első futólagos pillantásra is világos, hogy a természet minket illető földi rendjének nagy részét nem kizárólag az emberiség kényelmére vagy végső előnyére célozta. Valószínűleg mégis elkerülhetetlen volt, hogy az emberi faj legalább is gyermekkorában azt képzelje, hogy ez a világ és minden, amit tartalmaz, csupán az ő hasznára és javára létezik, de kétségtelen, hogy ez idő szerint ki kellett nőnünk ebből a gyerekes tévedésből, és felfognunk saját helyünket, s a vele összefüggésben levő kötelességeket.

 

Mindennapi életünkön látszik, hogy legtöbben még nem tartanak ott, nevezetesen az állatvilággal szemben tanúsított gonosz kegyetlenség által, melyet sokan, akik valószínűleg igen civilizáltnak tartják magukat, szokásszerűen követnek el a sport nevében. Még aki az okkultizmus tudományát csak most kezdi tanulni, az is tudja, hogy minden élet szent és egyetemes együttérzés nélkül nincs igazi haladás, de csak aki előrehaladott tanulmányaiban, fedezheti fel, hogy milyen sokszerű a fejlődés valóban, és milyen kis helyet tölt be aránylag az emberiség a természet háztartásában.

 

Az ember előtt világossá válik, hogy amint a föld, levegő és víz sok miriád formáját tartja el az életnek, melyeket észlelhetővé tesz a mikroszkóp, bár szabad szemmel nem láthatók, éppúgy a földünkkel összefüggő magasabb síkok is sűrű népességgel bírnak, melyeknek létezéséről rendesen nincs tudomásunk. Minél többet tud az ember, annál bizonyosabb affelől, hogy valami úton-módon a fejlődés kihasználja minden lehetőségét. És hogyha úgy tűnik, mintha a természet erőit pazarolná, vagy adott alkalmakat hanyagolna el, akkor tudhatjuk, hogy nem a világegyetem tervezetében rejlik a hiba, hanem a mi tudatlanságunkban rendszere és szándéka felől.

 

Az asztrális világ nem emberi lakóiról szóló jelen fejezetben legalkalmasabb, ha kihagyjuk az egyetemes életnek kezdetleges formáit, melyek olymódon fejlődnek az atomok, molekulák és sejtek különböző fokain át, amelyeket nem igen érthetünk meg. Ha az elemi birodalmak legalacsonyabbjánál kezdjük, még akkor is nagyszámú asztrális lényt kell ide beosztani, melyet csupán említhetünk, mert részletes leírásukhoz egész enciklopédia kellene.

 

A nem emberi lényeket az asztrálsíkon legalkalmasabban négy csoportba oszthatjuk, de ezek az előbbi fejezettől eltérően, a természetnek egész nagy birodalmaira vonatkoznak, melyek legalább olyan nagyok és sokszerűek, mint például az állat- vagy növényvilág. A csoportok némelyike határozottan az emberi alatti, némelyik velünk egyenrangú, míg mások jóságban és hatalomban messze felülmúlnak minket. Némelyik a mi fejlődési rendszerünkhöz tartozik, ami azt jelenti, hogy vagy hozzánk hasonló emberek voltak, vagy lesznek; mások egészen eltérő utakon fejlődnek.

 

Előrebocsátom, hogy itt nem említem naprendszerünk más bolygóiról alkalomadtán megjelenő magas Adeptusokat, sem még messzebbi és még magasztosabb látogatókat, mert bár elméletben lehetséges, de elképzelhetetlen, hogy az ilyen megdicsőült lények szükségesnek tartanák olyan alacsony síkon mutatkozni, mint az asztrálsík. Ha bármilyen okból mégis kívánatos volna, mint a Nirmanakaya esetében, ennek a világnak megfelelő ideiglenes testet csinálnak bolygóink asztrális anyagából.

 

Továbbá a négy csoporttól egész függetlenül és azon kívül bolygónkat még hét fejlődési ág osztja az emberiséggel, melyekről nem szabad jelenleg beszélnem, mert rendes körülmények közt nem kívánatos, hogy az emberek tudjanak létezésükről, vagy ők a mienkről. Csupán a legelőrehaladottabb varázslók tudják szertartásaikkal azt az esetet előidézni, amelynek előre nem látott hibája folytán ilyen lény a fizikai világban láthatóvá válik. Nem valószínű, hogy ez újból előforduljon, bár már megtörtént.

 

1. Fejlődésünkhöz tartozó elemi esszencia. Mivel ezt a kifejezést „elemi” a legkülönbözőbb írók az ember halála utáni legkülönbözőbb dolgokra vonatkozólag használták, és a nem emberi szellemek közül a legmagasabbakra és a legalacsonyabbakra is, szögezzük le, hogy a jelen esetben csupán a monád esszenciájára vonatkoztatjuk, amit úgy definiálhatnánk, hogy az anyagba leáradó szellem, vagy Isteni Erő.

 

Mielőtt ez a kiáradás eléri az individualizációt, az egyénné válást, amikor is az ember kauzális testét alkotja, egymásután hat különböző fejlődési fokon haladt át, és éltette mindegyiket: az állat-, növény- és ásványvilágon és három elemi birodalomban. Ezért néha állati, növényi vagy ásványi monádnak is nevezték, bár ez a kifejezés határozottan félrevezető, mert rég, mielőtt ezekbe a birodalmakba elérkezik, az egy monádból sok monáddá vált. De a szó megmaradt, és azt fejezi ki, hogy bár a monád esszenciájában már régen megkülönböztetés állott be, még nem érte el azt a fokot, amikor egyénivé válhatna.

 

Amikor a monád esszenciája az ásványvilágot megelőző három nagy elemi birodalmat élteti, akkor „elemi esszenciá”-nak nevezik.

 

Ha a bármelyik síkon nyugvó szellem az alatta lévő síkra akar leszállni, akkor szükséges, hogy annak a síknak az anyagjába burkolja magát, és hasonlóképpen, ha még egy síkkal lejjebb száll, annak az anyagából kell magára leplet vonnia, és akkor azt mondhatjuk, hogy teste olyan atomokból áll, melyeknek külső burkolata ez utóbbi sík anyagából való. Az éltető ereje, úgyszólván lelke, azonban olyan állapotban van, mint az első színvonalon volt, vagyis az elsőnek isteni ereje, és azonfelül a másodiknak az anyagából egy burok. Ha még lejjebb száll, akkor az atom még sokszerűbbé válik, mert még egy negyedik fajta anyagból von maga köré testet. Elképzelhetjük, hogy ez a folyamat, mely a naprendszerünk minden alsíkján ismétlődik, mikor eléri a fizikai világot, annyira beburkolta már az eredeti erőt, hogy nem csoda, hogy az emberek egyáltalán nem ismerik fel, mint szellemet.

 

Feltéve, hogy a monád esszenciája ezt a beburkolódzási folyamatot egészen a mentális világ atomi színvonaláig vitte, és ahelyett, hogy annak a világnak összes alsíkjain át szállna le az asztrálisba, közvetlenül beleveti magát az asztrális világba, melynek atomi anyagát maga köré gyűjti és élteti. Ilyen összetételű az asztrális világ elemi esszenciája, mely a nagy elemi birodalmak harmadikához tartozik, és közvetlen megelőzi az ásványvilágot. Az asztrális világban 2401 féle változata folyamán az alsíkok sok különböző összetételű anyagát vonzza magához, de csak ideiglenesen. Lényegében mégis egy birodalom marad, melynek jellemző tulajdonsága az, hogy monádjának esszenciája a mentális világ atomi színvonalú anyagába van csak burkolva, de az asztrális világ atomi anyaga által nyilvánul meg.

 

A két magasabb elemi birodalom a magasabb, illetve alacsonyabb mentális világban létezik és működik, de jelenleg nem foglalkozunk velük.

 

Az elemi birodalommal kapcsolatban egy elemi lényről beszélni - mint azt gyakran szokták - helytelen, mert tulajdonképpen ilyen lény valójában nincs. Az elemi anyagnak óriás halmazát találjuk, mely az emberi gondolatok legmúlandóbbja iránt is bámulatosan érzékeny, és pillanatok alatt hihetetlen finomsággal reagál még az olyan vibrációkra is, melyeket az emberi akarat vagy vágy öntudatlanul idézett elő.

 

De abban a pillanatban, amikor az ilyen gondolat vagy akarat hatása élő erővé alakul - amit helyesen nevezhetünk elemi lénynek, - akkor már nem is a jelen csoportba tartozik, hanem a mesterséges lények közé. Még akkor is csak igen múló különálló léte, mert amint az ok elmúlik, visszamerül a megfelelő alsík meg nem különböztetett tömegébe, ahonnan jött.

 

Túl hosszadalmas volna csoportosítani, de általános körvonalakban azt mondhatnánk, hogy az elemi lények aszerint az anyag szerint kapták elnevezésüket, amelyben laknak. Itt is mutatkozik fejlődésünk hetes rendszere, mert hét ilyen főcsoport van, melynek mindegyike a fizikai anyag egyik állapotára vonatkozik: „föld, víz, levegő és tűz”; vagy hogy ezt a középkori jelképes beszédet modern egzakt kifejezésbe fordítsuk le: szilárd, folyékony, gáznemű és a négy éter halmazállapotnak megfelelően.

 

Szokásos a középkori alkimisták tudatlanságát lesajnálni és gúnyolni, mert olyan anyagokat neveztek „elem”-nek, amelyekről a modern vegytan felfedezte, hogy összetettek. De igazságtalan fitymálva beszélni róluk, mert tudásuk e tárgyról bővebb volt, mint a mienk, nem szűkebb. Ők talán nem osztályozták azt a nyolcvan vagy kilencven anyagot, amit mi most elemnek nevezünk, de biztos, hogy nem úgy nevezték őket, mert okkult tanulmányaikból megtanulták, hogy ebben az értelemben csak egy elem létezik, amelynek ezek és az anyag többi formája is csak változatai. Ezt az igazságot a jelenkor legnagyobb vegyészei csak kezdik sejteni.

 

Tény az, hogy lenézett elődeink osztályozása a miénknél mélyebbre hatolt. Ők megértették, és meg tudták figyelni az étert, amit a modern tudomány csak mint teóriájához szükségeset állít fel. Ők tudták, hogy az éter a gáznemű fölötti négy különböző állapotú fizikai anyagból áll, ezt a tényt ma még nem fedezték fel újra. Ők tudták, hogy minden fizikai tárgy az anyag egyik vagy másik halmazállapotából áll e hét közül, és minden szerves test összetételében mind a hét többé-kevésbé található, ezért beszélnek ők tüzes vagy vizes vérmérsékletről és „elemekről”, ami nekünk igen nevetségesnek tűnik. Kézenfekvő, hogy ez utóbbi kifejezést az alkotó részekre vonatkoztatták, és egyáltalában nem azt jelentette, hogy az anyagot nem lehet tovább felbontani. Azt is tudták, hogy az anyagnak ezek a csoportjai a fejlődő monádi esszencia nagy csoportjainak megnyilvánulása számára alapul szolgálnak, és ezért nevezték azt elemi esszenciának.

 

A szilárd anyagnak minden részecskéjében egy a földdel kapcsolatos elemi lény lakik - hogy a középkori tudósok képes kifejezését használjuk, - vagyis amíg ebben a halmazállapotban marad, addig a megfelelő élő elemi esszencia bizonyos mennyiségét találjuk benne. Hasonlóképpen találunk folyékony, gáznemű és éterállapotban víz-, levegő- és tűz-elemi lényeket. Megfigyelhetik, hogy ez az első csoportosítása a harmadik elemi birodalomnak úgyszólván vízszintes, vagyis a különböző csoportok alig észlelhető fokonként mind kevésbé anyagiak, amint felfelé haladnak, és érthető, hogy a csoportok mindegyike újból hét alcsoportra osztható, mert a szilárd, cseppfolyós és gáznemű anyagok is különböző sűrűségűek.

 

Ezenkívül van még egy másik, függőlegesnek nevezhető beosztás is, amely sokkal nehezebben érthető, különösen azért, mert az okkultisták igen keveset mondanak róla. Azt, amit tudunk róla, talán úgy lehet legérthetőbben magyarázni, hogy az összes vízszintes csoportban ismét hét különböző típusú elemi lény található, melyek nem annyira anyagiságuk fokain különböznek, hanem inkább jellegük és vonzásuk szerint.

 

Ezek közül mindegyik hat a másikra, és bár lehetetlen lényegüket elcserélni, mindegyikben hét altípus található, melyet a reájuk jellegzetes színezés különböztet meg, amit az őket legkönnyebben mozgató hatásnak köszönhetnek. Látható, hogy ez a függőleges beosztás teljesen eltérő a vízszintestől, amennyiben sokkal állandóbb és alapvetőbb. Mert az elemi birodalom fejlődése abból áll, hogy alig észlelhető lassúsággal a különböző vízszintes színvonalakon áthaladjon, és egymásután mindegyikhez tartozzék. A különböző típusok azonban az egész úton változatlanok maradnak.

 

Azt nem szabad elfelejteni, amikor az elemi birodalmak fejlődését próbáljuk megérteni, hogy az ívnek lefelé irányuló felén halad, vagyis mindjobban közeledik az anyagba való teljes beburkoltság felé, amit az ásványvilágban látunk, ahelyett, hogy az anyagtól eltávolodna, mint a legtöbb más fejlődés, amit ismerünk. Számára a fejlődés azt jelenti, hogy leszáll az anyagba, ahelyett, hogy magasabb síkokra felemelkedne, és ez néha különös torzképét adja a tényeknek szemünkben, mindaddig, amíg fel nem fogjuk a helyzetet. Ezt állandóan szem előtt kell tartani, nehogy a látszólagos rendellenességek megriasszanak.

 

A számtalan eltérés ellenére ennek a különböző élő anyagesszenciának minden fajtája közt közös tulajdonsága is van, de ezek is oly eltérőek a fizikai világban ismert tulajdonságoktól, hogy végtelen nehéz megmagyarázni azoknak, akik saját maguk nem láthatják működésüket.

 

Tegyük fel tehát, hogy ennek az elemi esszenciának egy része egy pár pillanatra külső befolyások iránt egészen változatlan marad (ami alig fordul elő), akkor nincs semmi meghatárolt saját formája, bár így is gyors és szüntelen mozgásban van. De a legcsekélyebb zavarra, melyet talán valami arra haladó gondolatáramlat okoz, vad zűrzavaros, állandóan változó formákba rajzik, amelyek ide-oda cikáznak, és oly gyorsak tűnnek el, mint a forró víz felületén a buborék.

 

Ezek a múló alakok többnyire valamilyen emberi vagy egyéb élőlényt ábrázolnak, ami nem azt jelenti, hogy az elemi esszenciában külön élő lények léteznek, csupán változó és sokféle hullámhoz hasonlíthatók, melyeket a csendes tó tükrén hirtelen szél idéz elő. Tükrözéseinek látszanak csak az asztrális világ óriás raktárának, de mégis többnyire megfelelnek annak a gondolatáramlat jellegének, amely őket létrehozta, bár majdnem mindig valami furcsa torzítással, valami ijesztő vagy kellemetlen vegyülettel.

 

Természetes kérdés, hogy mifajta értelem választja ki ezeket a formákat, és mi torzítja el. Most nem az erősebb és hosszabbéletű mesterséges elemi lényekkel foglalkozunk, amiket határozott és erőteljes gondolat hoz létre, hanem a félig öntudatlan, akaratlan gondolatok árjának eredményével, melyet az emberiség többnyire haszontalanul hagy elméjén átözönleni. Tehát világos, hogy az értelem nem a gondolkozó agyvelejéből származik, és egész bizonyosan nem tulajdoníthatjuk magának az elemi esszenciának, mely még az ásványvilágnál is távolabb áll az egyénivé válástól és hozzátartozó ébredező értelemtől.

 

De bámulatos alkalmazkodóképessége van, mely gyakran megközelíti az intelligenciát, és valószínű, hogy emiatt nevezték a korábbi könyvek az elemi lényeket „az asztrális fény félig értelmes teremtései”-nek. A mesterséges elemi lények ennek az erőnek további bizonyítékait nyújtják. Ha jó vagy rossz elemi lényekről olvasunk, akkor azok mindig a mesterségesekhez tartoznak, vagy a természeti lények valamely fajtájához, mert az elemi birodalmakban nincs olyan fogalom, mint jó vagy rossz.

 

Kétségtelen azonban, hogy minden fajtájukat egy bizonyos hajlam vagy gátlás hatja át, amely az emberiség iránt inkább ellenségessé, mint barátságossá teszi. Minden kezdő tudja ezt, mert legtöbb esetben az első benyomása az asztrális világról a proteuszi szellemek óriás serege, akik fenyegető magatartással közelednek hozzá, de ha bátran szembeszáll velük, akkor mindig visszavonulnak, vagy szétfoszlanak. Erre vonatkozik a fent említett kellemetlen torz voltuk, amelyről középkori írók azt állítják, hogy az ember csak önmagának köszönheti, hogy az elemi lények nem oly barátságosak, mint az aranykorszakban. Akkor az emberiség átszellemültebb volt, és kevésbé önző, mint a szürke jelenkorban, amikor közömbös és szeretetlen más élőlényekkel szemben.

 

Az elemi esszencia bámulatos finomságából, mellyel gondolataink vagy vágyaink leghalványabb mozzanataira felel, azt következtethetjük, hogy az egész elemi birodalom általában olyan, amilyenné az emberiség gondolatainak összessége teszi. Ha elgondoljuk, hogy mily kevéssé felemelő jelenleg az emberiség gondolkozása, nem csodálkozhatunk azon, hogy úgy aratunk, amint vetettünk, és ez az elemi esszencia, melynek nincs önálló értelme, csak vakon felfogja és visszatükrözteti azt; amit belevetítenek, rendesen barátságtalan jellemvonásokat mutat.

 

Nem kételkedhetünk abban, hogy későbbi fajokban vagy ciklusokban, amikor az egész emberiség már sokkal magasabb színvonalúvá fejlődött, az elemi birodalmakra is hatni fog a megváltozott gondolkodás állandó áramlata, és akkor nem lesznek ellenségesek, hanem könnyen kezelhetők. Ugyanezt mondhatjuk az állatvilágról is. Bármi is történt a múltban, a jövőben meglehetős jó „arany korszakot” várhatunk, hogyha az emberiség nagy része nemessé és önzetlenné válik, és akkor a természet erői szívesen fognak velük együttműködni.

 

Az a tény, hogy olyan könnyen befolyásolhatjuk az elemi birodalmakat, mutatja felelősségünket, hogy mily módon használjuk befolyásunkat. Sőt ha elgondoljuk, hogy milyen körülmények közt léteznek, láthatjuk, hogy a velük egy világban lakó értelmes lények gondolatainak és érzelmeinek hatása számottevő tényező az elemi birodalmak fejlődésének tervében.

 

A nagy vallások állhatatos tanítása ellenére is az emberiség nagy tömege nem törődik a gondolatvilág iránti felelősségével. Aki azzal hízeleg önmagának, hogy tettei és szavai nem bántanak senkit, az azt hiszi, hogy megtett mindent, amit tőle kívánni lehet, és elfelejti gondolatai hatását, melyek talán évekig szűkítő és lealacsonyító befolyással voltak a körülötte élők értelmére, és környezetét képzeletének szürke, piszkos teremtményeivel töltötte el. Ennek a kérdésnek még komolyabb oldalát látjuk a mesterséges elemi lény esetében. Itt elegendő annyit mondani, hogy kétségtelenül hatalmunkban áll az elemi esszencia fejlődését siettetni, vagy hátráltatni aszerint, amint tudatosan vagy öntudatlanul is használjuk.

 

Lehetetlen egy ilyen kis könyv keretein belül a különböző célokat megmagyarázni, melyekre a gyakorlott ember az elemi esszencia különböző erőit használhatja. A mágikus szertartások nagy része majdnem teljesen ezen múlik, vagy közvetlenül a mágus akaratának hatása alatt, vagy általa e célból segítségül hívott asztrális lények által.

 

Az elemi esszencia segítségével keletkezik majdnem minden jelenség, amit a szeánszokon előállítanak, továbbá a kődobás és harangozás a kísértetek által látogatott házakban. Mindezt valami földhöz kötött emberi lény próbálkozásai, vagy a harmadik csoporthoz tartozó természeti szellemek csintalansága idézheti elő. Ezek az elemi lények önmaguk nem elsődleges mozgatók, hanem csupán alvó erők, melyeket külső hatalom kell, hogy mozgasson.

 

Bár az elemi esszencia minden fajtájának megvan az a képessége, hogy asztrális képeket visszavetít, némely változata sokkal könnyebben befolyásolható, és szinte kedvenc formáiba özönlik, ha felzavarják (kivéve, ha erővel más formába kényszerítik); ezek az alakok kissé kevésbé múlók, mint rendesen.

 

Mielőtt tárgyunknak ezt a részét elhagyjuk, figyelmeztetni kell az érdeklődőt, nehogy - mint néha előfordul - gondolatban összetévessze az elemi anyagot azzal a monádi esszenciával, amely az ásványvilágon át nyilvánul meg. Ez utóbbi az emberiség felé vezető fejlődésének egyik fokán az elemi birodalomban megnyilvánul, egy későbbi fokon az ásványvilágban, de az a tény, hogy a monád esszencia két különböző tömege egy és ugyanaz időben a megnyilvánulás különböző fokán áll, és a megnyilvánulás egyike (a föld elemi lényei) ugyanezt a helyet foglalja el, mint a másik (mondjuk egy szikla), semmiképpen sem zavarja sem az egyik, sem a másik fejlődését, és azt sem jelenti, hogy a kettőben rejlő monád-esszencia egymással összefügg.

 

2. Az állatok asztrálteste. Ezek óriás nagy csoportot képeznek, de szerepük nem nagyon fontos, mert csak rövid ideig tartózkodnak az asztrális világban. Az állatok túlnyomó többsége még nem szerzett állandó egyéniséget, és ha közülük egyik meghal, akkor a benne megnyilvánult monád-esszencia visszafolyik abba a mederbe és színvonalra, ahonnan jött, és magával viszi azokat a tapasztalatokat, vagy haladást, amiket ebben az életben szerzett. De ezt nem tudja azonnal megtenni, mert az állat asztrálteste is átrendeződik rétegekbe úgy, mint az emberé, úgyhogy az állatnak bár rövid, de igazi asztrális léte van, melynek hosszát értelmének fejlődési foka határozza meg. A legtöbb esetben, úgy látszik, csak álomszerű tudattal bírnak, de teljesen boldogok.

 

Az az aránylag kevés háziállat, amely már önálló egyéniséget nyert és azért ebben a világban nem fog többé mint állat újraszületni, az asztrális világban sokkal tovább és élénkebben él, mint kevésbé fejlett társaik. Asztrális életük végén lassanként szubjektív állapotba merülnek, mely nagyon soká tarthat. A „Titkos Tanítás” első kötete egy emberszabású majmok asztráltestéből álló érdekes állatcsoportot említ, melyek már egyéniséget nyertek, és az emberi alakban való születésre a következő ciklusban, vagy talán egyesek még hamarabb is készen lesznek.

 

3. Mindenféle természeti szellem. Olyan sok különböző fajtája van ennek a csoportnak, hogy tulajdonképpen erről a tárgyról külön könyvet lehetne írni. Itt legyen elég némely közös tulajdonságukra rámutatni.

 

Itt olyan lényekről van szó, akik lényegesen különböznek az eddig említettektől. Bár az elemi esszenciát és az állatok asztráltestét jogosan osztjuk a nem-emberiek közé, mégis a monád-esszencia, amely őket élteti, sok idő múlva olyan fejlődési fokot fog elérni, hogy a miénkhez hasonló jövő emberiségen keresztül nyilvánuljon meg. Ha vissza tudnánk tekinteni saját elmúlt fejlődésünk számtalan előbbi ciklusára, látnánk, hogy ami most kauzális testünk, az hasonló fokon haladt felfelé.

 

A természeti szellemek óriási birodalmára ez nem vonatkozik, ők sohasem voltak, sem lesznek a miénkhez hasonló emberiség tagjai, és csak annyiban függnek velünk össze, hogy ez idő szerint ugyanazt a bolygót lakják. Mivel szomszédok vagyunk, természetesen szomszédokhoz illő barátsággal tartozunk egymásnak, ha találkozunk, de fejlődésünk iránya annyira különbözik, hogy alig lehetünk egymás segítségére.

 

Több író ezeket a természeti szellemeket az elemi lények közé osztotta be, és tényleg egy magasabb evolúciónak az elemi lényei, vagy helyesebben mondva állatai. A mi elemi esszenciánknál magasabb fejlettségűek, de mégis van közös tulajdonságuk, mint például az, hogy ők is hét nagy csoportra oszlanak, és mindegyik a neki megfelelő halmazállapotú anyagban lakik, melyet a hozzá tartozó elemi esszencia hat át. Tehát, hogy a számunkra érthetőket említsük, a föld, víz, levegő és tűz (vagy éter) természeti szellemei laknak és működnek ezekben az anyagokban, mint egészen határozott értelmes asztrális lények.

 

Arra a kérdésre, hogy miképpen lehetséges, hogy bármilyen teremtmény a tömör sziklában lakjék, az a felelet, hogy a természeti szellemek asztrális anyagból vannak, és azért a szikla anyaga nem akadály mozgásuk vagy látásuk számára. Továbbá a szilárd állapotú fizikai anyagban érzik magukat elemükben, itt vannak otthon, és ehhez vannak hozzászokva. Ugyanezt mondhatjuk azokról, akik a vízben, levegőben, illetve tűzben élnek.

 

A középkorban ezeket a szellemeket gyakran gnómoknak nevezték, a vízi szellemeket „undinák”-nak, a levegő szellemeit sellőknek, és az éterét szalamandernek. A nép sok név alatt ismeri őket: tündérek, manók, szatírok, faunok, koboldok, törpék, lidércek stb, melyek közül némelyik csupán egy fajára vonatkozik, mások mindre megkülönböztetés nélkül.

 

Sok különböző formájuk van, de leggyakrabban kicsi emberi alakot öltenek. Mint az asztrális világnak majdnem összes lakója, tetszésszerinti alakot tudnak ölteni, de kétségtelenül megvan a saját határozott formájuk, vagy talán helyesebben mondva kedvenc alakjuk. Rendes körülmények közt egyáltalán nem láthatók fizikai szemmel, de materializáció által láthatóvá tudják magukat tenni, ha akarják.

 

Végtelen sok fajtájuk van, melynek egyes tagjai értelem és hajlam szempontjából épp oly eltérőek, mint az emberek. Nagyrészük szemmel láthatólag jobban szereti az embert kerülni, mert szokásai és emanációja kellemetlen számukra, és nyughatatlan, fékezetlen vágyai által elindított asztrális áramlatok zavarják és bántják őket. Másrészt sok oly esetről tudunk, amikor természeti szellemek megbarátkoztak emberekkel, és amennyire hatalmukban állt, segítették őket.

 

Ez a segédkező magatartás azonban aránylag ritka, és legtöbb esetben, amikor az emberrel találkoznak, közömbösek, vagy ellenszenvet mutatnak, vagy kajánul örülnek, ha megcsalhatják és rászedhetik. Elhagyatott hegyvidékeken gyakran hallani a falusi parasztoktól olyan történeteket, amelyekből ez a különös tulajdonság kitűnik. Aki szeánszokra szokott járni, emlékezhet buta, de nem rosszindulatú tréfákra, amelyek majdnem mindig alacsonyabb fajta természeti szellemek jelenlétét árulják el.

 

Nagyon segíti őket tréfáikban az a képességük, hogy azokat elkápráztatják, akik befolyásuknak átadják magukat. Az ilyen áldozat akkor csak azt látja és hallja, ami a tündértől jön úgy, mint a hipnotizált egyén csak azt látja, hallja és érzi és hiszi, amit a hipnotizáló kíván. A természeti szellemnek azonban nincs olyan hatalma, mint a hipnotizálónak, amellyel uralkodna az emberi akaraton, kivéve egész gyengeelméjű embereket, vagy olyanokat, akik tehetetlen rémületbe esnek, ami által akaratuk egy időre kikapcsolódik. A természeti szellemek csak az érzékeket kápráztathatják el, egyebet nem tehetnek, de ennek a művészetnek kétségtelenül mesterei, és hallottunk olyan esetekről, amikor nagyszámú embert kápráztattak el egyszerre. Az indiai szemfényvesztők a természeti szellemeket hívják segítségül, hogy ezzel a különös képességükkel legbámulatosabb mutatványaikat segítsék, tényleg pedig az egész nézőközönség hallucinál, mert arra kényszerítik, hogy képzeletben lássa és hallja az események egész sorozatát, amely tényleg sohasem történt meg.

 

Majdnem úgy tekinthetnénk a természeti szellemeket, mint asztrális emberiséget, csak éppen hogy nem bírnak állandó reinkarnáló egyéniséggel, még a legmagasabbak sem. Úgy látszik tehát, hogy ebben az egyben eltér az ő fejlődésük a miénktől, hogy sokkal magasabb arányú intelligenciát kell kifejleszteniük, mielőtt állandó egyéniséget nyerhetnének, de mit sem tudhatunk sem azokról a fejlődési fokokról, amiket maguk mögött hagytak, sem ami még rájuk vár.

 

Különböző fajaik életének hossza nagyon eltér, némelyik egész rövid, más sokkal hosszabb, mint az emberi élet. Annyira kívül állunk az ilyenfajta életen, hogy lehetetlen számunkra körülményeit megérteni. Az egész olyan egyszerű, boldog és felelősségnélküli létnek tűnik, amilyent egy sereg jókedvű gyermek különösen kedvező fizikai környezetben tölthetne.

 

Bár pajkosak és csintalanok, ritkán rosszakaratúak, kivéve, ha jogtalan beavatkozás vagy bántalmazás hívja ki őket, de bizonyos mértékig ők is részt vesznek az ember iránti általános bizalmatlanságban. Úgy látszik, nem jó szemmel nézik az újonc első megjelenését az asztrális világban, úgyhogy többnyire valami kellemetlen vagy ijesztő formában ismerkedik meg velük az ember. De ha nem ijed meg csínyeiktől, előbb-utóbb elfogadják, mint szükséges rosszat, és nem törődnek vele többé, sőt talán akad olyan is köztük, aki megbarátkozik, és találkozás alkalmával örömet mutat.

 

Sok fajtájuk közt van olyan is, amely kevésbé gyerekes, hanem inkább méltóságteljes, és ezeknek az alacsonyabb fajtáit tisztelték, mint az erdők és falvak isteneit. Az ilyen lények megérzik az irántuk mutatott tiszteletben rejlő hízelgést, és ezért az élvezetért szívesen tesznek valami csekély szolgálatot viszonzásul. (Előfordul az is, hogy a falu istene mesterséges lény, de erről majd később beszélünk.)

 

Az Adeptus tudja, hogyan használhatja a természeti szellemek szolgálatait, ha szüksége van rá. A közönséges mágus kétféleképen nyerheti meg segítségüket: vagy úgy vonja magára figyelmüket, mint kérelmező, aki alkut köt velük, vagy olyan hatásokat indít meg, amely a természeti szellemeket engedelmességre kényszeríti. Egyik módszer sem kívánatos, és az utóbbi nagyon veszélyes is, mert aki használja, olyan határozott ellenségeskedést kelt fel, mely könnyen végzetessé válhat számára. Szükségtelen említeni, hogy aki szakavatott Mester vezetése alatt tanulmányozza az okkultizmust, annak nem szabad ilyesfélét megpróbálni.

 

4. Angyalok. Ez a földünkkel összeköttetésben a legmagasabb fejlődési rendszer, magasabbról nem tudunk. A hinduk déváknak, fénylőknek hívják, másutt angyaloknak stb... Úgy tekinthetjük őket, mint az emberiség fölötti birodalmat, hasonlóképpen, mint ahogy az emberiség az állatvilág fölött áll, de egy fontos különbséggel, hogy az állat számára nincs más fejlődési lehetőség, csupán az embervilágon át, holott ha az ember egy bizonyos magas színvonalat elért, több különböző út nyílik meg előtte, melyen tovább haladhat. A nagy angyali birodalom ezeknek egyike.

 

A Nirrnanakaya magasztos önmegtagadásával összehasonlítva ezt a fejlődési irányt némely könyv úgy említi, mint aki „enged annak a kísértésnek, hogy istenné váljék”, de ebből a kifejezésből nem szabad arra következtetni, hogy aki ezt az ösvényt választja, az a legcsekélyebb szemrehányást is érdemelné. Ez az ösvény nem a legrövidebb, de annak ellenére igen nemes, és ha az embert intuíciója arra készteti, akkor bizonyosan ez képességeinek a legmegfelelőbb. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a szellemi és fizikai hegymászásban sem mindenki bírja ki a meredekebb ösvény fáradalmait. Sokan vannak, akik számára a látszólag lassúbb út az egyetlen lehető, és igazán nem lennénk méltó követői a nagy tanítóknak, ha tudatlanságunk által vezetve másokat lenéznénk, akiknek a választása eltér a miénktől.

 

Bármilyen bizalommal viseltetünk a jövő iránt, nem tudva az eljövendő nehézségekről, jelenleg lehetetlen megállapítani, hogy mit is fogunk tenni, ha sok türelmesen végigküzdött élet múltával megérdemeltük azt a jogot, hogy saját jövőnket megválaszthassuk. Tény az, hogy még azoknak is, akik engedtek annak a kísértésnek, hogy istenekké váljanak, eléggé dicső sorsuk lesz, mint később látni fogjuk. Félreértések elkerülése végett mellékesen megjegyzem, hogy az „istenné válásnak” van egy másik, egészen gonosz értelme is, de abban a formában sohasem válhatna kísértővé a fejlett ember számára, és mindenesetre egészen távol áll a jelen tárgytól.

 

A keleti irodalomban a „déva” szót gyakran mindenféle nem emberi lényre alkalmazzák úgy, hogy egy részt nagy isteneket, másrészt természeti szellemeket és mesterséges elemi lényeket jelent. Itt azonban csakis arra a magasztos fejlődési irányra használjuk ezt a kifejezést, amelyről jelenleg beszélünk.

 

Az angyalok földünkkel összeköttetésben állnak, de nem szorítkoznak bolygónkra. A jelen bolygóláncunk mind a hét világa együtt számukra egy világot képez, mert ők egy hétláncú nagy fejlődésen át haladnak. Az ő seregeiket eddig nagyrészt a naprendszer más emberiségeiből toborozták, melyek közül némelyik alacsonyabb, másik magasabb a miénknél. A mi saját emberiségünknek csak kis része érte el azt a színvonalat, amelyen lehetséges az angyalokhoz csatlakozni. Egész bizonyosnak látszik azonban, hogy az angyalok nagyszámú fajtái közül sok egyáltalán nem ment át a miénkhez hasonló emberi fejlődésen.

 

Jelenleg nemigen érthetjük meg őket, de annyi bizonyos, hogy fejlődésük célja sokkal magasabb a miénknél. Az emberi fejlődés célja ugyanis az emberiség sikeres részét a hetedik ciklus befejeztével az okkult fejlődés egy bizonyos fokára emelni; az angyali fejlődés pedig a megfelelő korszak alatt a legelőrehaladottabb tagjait sokkal magasabb fokra viszi. Az ő számukra is megnyílik akkor egy meredekebb, de rövidebb ösvény még magasztosabb magaslatok felé, de hogy ez az ő esetükben mi, arra csupán következtethetünk.

 

Az asztrális világgal kapcsolatban csupán a legalacsonyabb angyalokat említhetjük. Lentről kezdve a három alacsonyabb fajtájúkat Káma-, Rupa- és Arupa-angyaloknak nevezik. Mint számunkra fizikai testünk a lehető legalacsonyabb, úgy a Káma-angyal rendes teste az asztráltest. Egy sokkal későbbi, fejlettebb emberiségnek megfelelően az asztrális világban él, és ha magasabb világokba megy át, akkor mentális testét használja úgy, mint mi az asztráltestet használnánk; és ha a kauzális testbe emelkedik fel, csak annyi erőfeszítés kell hozzá, mint nekünk, ha értelmi testünket akarjuk használni.

 

Hasonlóképen a Rupa-angyal rendes teste az értelmi test, mert ő a mentális világnak négy alacsonyabb, vagy formasíkján tartózkodik, az Arupa-angyal pedig a három magasabbon, és nincsen alacsonyabb teste, mint a kauzális test. De ez utóbbi két fajta angyal oly ritkán mutatkozik az asztrális világban, mint az asztrális világ lakói a fizikain, úgyhogy itt csak megemlítjük őket.

 

Ami a legalacsonyabb fajta angyalt illeti, tévedés volna azt képzelni, hogy mérhetetlen magasan áll az ember fölött, mert némelyikük egy nálunknál némely tekintetben alacsonyabb emberiségből lépett be soraikba. Az átlag köztük sokkal magasabb, mint az emberek közt, mert mindaz, ami szándékosan és tettlegesen gonosz, náluk már rég nem található, de hajlamaik szerint nagyon eltérőek, úgyhogy egy igazán nemes, önzetlen és átszellemült ember magasabb fejlettségű lehet, mint némely angyal.

 

Figyelmüket némely mágikus hívás magára vonja, de az ember akarata nem uralhatja őket, csupán a magasabb Adeptusoké. Rendesen alig tudnak rólunk a fizikai világunkban, de néha előfordul, hogy egyikük észrevesz valami emberi nehézséget, ami felébreszti sajnálatát, és talán megpróbál az illetőnek segíteni úgy, mint bármelyikünk megpróbálna egy szenvedő állaton segíteni. Ők nagyon jól tudják, hogy a jelen fejlődési fokon minden beavatkozás az emberi ügyekbe több bajt okozhat, mint jót. A fent említett háromfajta angyal fölött még négy nagy osztály létezik, és még azok fölött és az angyali birodalmon túl a bolygók szellemeinek óriási serege, de ilyen magasztos lényekről nem volna helyénvaló az asztrális világról szóló könyvben beszélni.

 

Nem állíthatjuk, hogy bármelyik említett csoportba tartoznának, de talán mégis itt kell említeni a négy „Devaraja”-t, vagyis Angyali Királyt, ezeket a csodálatos és fontos lényeket. Ezek a királyok nem olyan értelemben angyaliak, mint az angyalok, és nem az angyali birodalom fölött uralkodnak, hanem a négy „elem”, vagyis föld, víz, levegő és tűz fölött, a bennük lakozó természeti szellemekkel és elemi anyagokkal. Nem tudhatjuk, hogy milyen fejlődésen át emelkedtek jelenlegi hatalmuk és bölcsességük magaslatára, de úgy látszik, hogy nem haladtak át a miénknek megfelelő emberiségen.

 

Gyakran úgy írják le őket, mint a föld kormányzóit, vagy a négy világtáj angyalát, és hindu könyvek „Chatur Maharaja”-knak nevezik őket, és mindegyiknek külön nevet adnak, valamint az elemi lények seregeinek is, melyek hozzájuk tartoznak. Észak, kelet, dél és nyugat az övék, és a megfelelő színeik arany, fehér, kék és piros. A Titkos Tanítás említi őket, mint „szárnyas gömbök és tüzes kerekek”-et, és a keresztény bibliában Ezékiel hasonló szavakkal igyekszik őket leírni. Minden vallás szimbológiájában találkozunk velük, és mint az emberiség védelmezőit, mindig nagy tiszteletben tartották őket.

 

Ők az ember karmájának végrehajtói földi élettartama alatt, ami által nagyfontosságú szerepet játszanak az emberi sorsban. A kozmosz nagy karmikus istenségei, akiket a Titkos Tanítás „Lipiká”-nak nevez, minden egyes személy tetteit mérlegelik, amikor asztrális élete végén a különböző princípiumai végleg szétválnak, és akkor olyan formát adnak át éterikus hasonmásának, amely a következő életében éppen alkalmas az illető karmája számára. Az Angyali Királyok, akik az „elemeknek” parancsolnak, összeállítják az arányt úgy, hogy pontosan megfeleljen a Lipikák szándékának.

 

Ők állandóan őrködnek, és ellensúlyozzák azokat a folytonos változásokat, amelyeket az embernek életében saját és környezetének szabad akarata okoz, hogy ne legyen igazságtalanság, és a karma pontosan kihasson valami úton-módon. Emberi anyagi alakot tudnak ölteni, ha akarnak, és tudjuk, hogy ezt több ízben megtették.

 

A magasabb természeti szellemek mind, és a mesterséges elemi lények seregei az ő közegeikként működnek az ő szédítő munkájukban, és mégis az összes szál kezükben fut össze, és az egész felelősség az övék. Ritkán mutatkoznak az asztrális világban, és olyankor ők a legfigyelemreméltóbbak a nem emberi lakók közül. Aki az okkultizmust tanulmányozza, annak nem szükséges megmondani, hogy mivel hét nagy csoportra oszlik úgy a természeti szellemek, mint az elemi esszencia is, szükséges, hogy hét és nem csak négy Angyali Király legyen, de a beavatottak körén kívül keveset tudnak, és még kevesebbet mondanak a magasabb háromról.