|
me
2009.08.05. 20:07
me, eljtt a nap, minek jveteltl
rettegtnk,
mindketten rettegtnk.
Sok ilyen nap volt,
de ez mind kzl legfjbb taln…
S jra „szoktatom szvemet
a csendhez…” de most oly nehz.
Holnap, holnap,
micsoda sz! Holnap…
ha majd reggel felbredek,
reszmlhetek: ismt elvesztettelek.
Holnap, holnap,
ha lencst kszt kezem,
te nem eszel abbl,
Holnap, holnap,
hiba vrom leveled.
Mg ha remnylem is,
hogy egy holnap majd elhoz nekem,
hogy a kszbm eltt llva
ajtm zrgeted,
lassan kihuny mgis a remny,
vagy parzzs lesz csendben,
s nesztelen vrva vr
szellre,
mi fellobbantan jra lngjt ltetn.
Most csak a csend marad,
egy gyertya szeld fnye,
imdsg,
emlkek, jak s rgiek,
, kedves jak,
s , kedves rgiek…
mikrl gy hittk, elfeledtk,
most jra elevenek,
elevenek, mint az jak, mind, mind,
hogy mginkbb fjjon,
s mginkbb szenvedje a szv…
Arcod, mosolyod,
cskod, lelsed, des lelsed,
szenvedlyed emlkei,
s szerelmed, szerelmed.
Tantottl engem egy dologra,
egy dologra, mit msknt gondoltam n,
hogy elveszteni valakit,
kit szeret szvnk,
nem oly fj,
mint megholtan tudni,
s hallval neknk is halni.
Tudni, hogy l, csendben tudni,
s e tudattal megbklve lenni.
Oly bkben, amint bkben fgg
a nyakban, hvsgesen, az egyetlenrt,
ezst lncon a kicsiny rme,
kicsiny keblek kztt,
most mr rkk, rkk remnytelenl.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
